Feltámadás

Idős özvegyasszony férje és fia sírja fölött kissé meghajolva törölgette  könnyeit. Második fiát temette párhete… Csupa fájdalom ült az arcán, miközben dédunokája játszott a gyertyafénnyel önfeledten.  Elhaladva a sírok között találkozott tekintetünk …  Együtt vonzotta szemünket a gyermek, majd újra egymásra néztünk…  Arcának mély barázdai között – lopva – megbujt egy apró mosoly. Abban  a pillanatban az örökkévalóság áttörte a gyász sötétségét, győzött az élet, mert jelevalóvá vált az Élet. A mulandóság helye, a reménység és béke paradicsomkertjévé változott körülöttem. A sírcsokrok és örökzöldek “megszegték” némasági fogadalmukat és Jézus ígéretét zengték: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog” (Jn11,25) Lelkemet lassan-lassan  átjárta egy fohász: Hiszek Neked, Krisztus, hiszek Neked, Feltámadott…

A titok

Gyerekkorom nagy titkai közé tartozik az a kérdés, hogy vajon miért volt Jézus szenvedése mindenki más szenvedésével összehasonlíthatatlan valóság.  Elég csak saját családunkban körülnézni, hogy cáfoljuk ezt az igazságot… Mennyi értelmetlen emberi szenvedés, testi és lelki betegségek… Hol van ilyenkor Isten… Mitől olyan egyedülálló  Krisztus szenvedése? Látszólag minden arra irányul, hogy nem olyan egyszerű a válasz… MÉGIS ez az igazság: Krisztus keresztútja egyedül álló szenvedés!  Íme egy lehetséges válasz: értünk és nekünk “kínálja fel” a tisztulás, az üdvösség lehetőségét ezen az Úton.

1. Kérdés: Péter apostolhoz forduló fájdalmas tekintet elítélése estéjén, mely  megtérésre hív.. ugyanez a kérdés a tó partján: “szeretsz te engem” …. 

2. Hallgatás: Pilátus és a Főtanács előtt,  a kereszt körül állók gúnyolódása idején… értük, az üdvösségükért…

3. Ítélet: Amikor a latort az igazság “eltalálta”: “Méltán szenvedünk…”, akkor az ítélet: odafeszül mellé, érte, az üdvösségéért…

Isten bölcsessége ez, az Igazság szenvedése, hogy megmutatkozzék a SZERETET! Vajon most értem mit tesz Krisztus a keresztúton? Kérdez, hallgat, vagy ítél…?

 ♦♦♦♦♦

AZ ÜZENET

A nyár elején Közösségünk kapott egy szép cserepes gerberát. Szeretem ezt a növényt… Ablakunk dísze volt sokáig, majd virágai elhervadtak, levelei pedig elnyúltak… Jó tanácsra kiültettük a kertbe, bár nem sok reményt fűztem hozzá. Aztán hetikig néztem csendes agóniáját, sárgult és száradt.  A víz enyhített némileg “fájdalmain” a tikkasztó hűségben, de élt, vagy inkább alig élt. Mikor elmentem mellette egy- egy halk fohász tört fel bennem: “Szegény teremtményedet segítsd, Uram, hisz annyira akar élni!” Értelmetlen próbálkozásnak tűnt minden erőfeszítése, kapaszkodót keresett… Nem tudtam mást adni, csak itt-ott egy kis vizet… Egy napon aztán új hajtások fakadtak száradt,  a halálra ítélt avarszerű bokron…. Ki hitte volna, hogy néhány nap alatt öt bíborvörös virág nyílik e semminek látszó teremtményen… Öt bíborvörös gerbera, miként Krisztus Urunk megdicsőül öt sebe…. Mélyről jövő hálaadással nyugtáztam életem értelmetlennek látszó küzdelmei közepette Isten üzenetét.           ” …nem volt sem szép, sem ékes [hiszen láttuk], a külsejére nézve nem volt vonzó. Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra.” (Iz,53,2-3) Van tehát feltámadás….. Hiszed ezt? –  Uram, hiszek segíts hitetlenségemen….

A “zárt ajtók”

Jn20, 19-31

Olvasva ezt az evangéliumot, eszünkbe juthat egy mese, az okos lányról. Biztos ismerjük mind. Az okos lány, aki hozott is meg nem is ajándékot a királynak, aki ezt a feladatot adta. Hozta, majd elengedte a galambot. Volt is ajándék, meg nem is…

Jézusnak is ebben az evangéliumban volt is akadálya meg nem is. Ott volt a zárt ajtó,  melyen megdicsőült testével, könnyedén átment . Sokszor mi is létrehozunk ilyen akadályokat képező ajtókat köztünk és Jézus között. Legyen az például a félelem ajtaja, az alkalmatlanságérzés ajtaja, a kételkedés ajtaja, vagy kinek-kinek micsoda. Ezek létezhetnek nagy és kis döntéseinkben egyaránt. Akadályt képezhetnek a Jézussal való találkozásunkban.  A nagy dolgokban, nincs lehetetlen a Feltámadott számára Ott zárt ajtón keresztül is közlekedik. Ott nincs apelláta. 1 Tim 2,4. „ A mi Üdvözítő Istenünk…., aki azt akarja hogy minden ember üdvözüljön….” Ez nagy dolog, nagy esemény az életünkben, ez tény, ez kiválasztás  és meghívás az üdvösségre, itt nincs zárt ajtó. Aztán az élethivatások: a papszentelés, egy örökfogadalom-tétel, egy házasságkötés is. Ezek szintén nagy dolgok, melyekben Isten határozott fellépése van jelen. Láttunk már esetleg gyászos könnyekbe burkolózó, síró, zokogó menyasszonyt vagy vőlegényt az oltár előtt? Vagy papot a szentelésén? Vagy örökfogadalmas szerzetest az ünnepen? Pedig lehet, sőt biztos hogy mindenkiben volt akkor bizonytalanság, kétely, alkalmatlanságérzés. Megvoltak ezek a zárt ajtók, de Jézus gond nélkül átlépte azt. Nem hagyta veszni ezek miatt ezt a fontos ügyet, ezt a nagy dolgot, akár saját életünkben is. Házasok, visszaemlékezhettek akár a saját zárt ajtóitokra, a saját kísértéseitekre az esküvőt közvetlenül megelőzően. Aztán mind hova lett aznapra, az oltár előtt? Az összes apostol jól vizsgázott. amikor kiválasztotta őket. Mert Krisztus átlépte a zár ajtókat.  Péterét, aki a csodálatos halfogás láttán át érezve bűnösségét, alkalmatlanságát, így szólt: Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!” Jézus azonban így válaszolt: Ne félj! Ezentúl ember halász leszel! Erre a megerősítésre, követte őt, aztán újra  hívta őt a nagy tagadás után a Feltámadott: Legeltesd bárányaimat! Azonban van úgy, hogy nekünk kell megtenni valamit, egy kis döntést, hogy  átléphesse Jézus zárt ajtónkat… Tamás apostol példája mutatja ezt nekünk.  Mi volt  a gond most Tamással? Pedig akkor ő is jól vizsgázott, nem volt zárt ajtó közte és Jézus közt az alap meghíváskor. Most viszont nem volt ott a többivel. Ez volt a gond, hogy egyszerűen nem volt ott. Elmenekült, elbújt. De igazából Jézus elől bújt el. Nehézség volt és ő megfutamodott, feladta küldetését. Lehetünk ezzel olykor mi is így. Jön egy nehézség, egy gond, és elmenekülünk, fel akarjuk adni hivatásunkat.   Tamás menekülése önmagában nem volt rossz választás, de nem a közösségen kívül, hanem  beül kellet volna menekülnie. A kis döntések  az a céljuk, hogy szabadságomban felismerjem a helyes  irányt. Ez Jézus irgalma, időt hagy, hogy rátaláljak a megoldást adó irányra.  Tamás döntött, visszament és ott maradt a közösségben, ahová hívta az Úr, és itt fedi fel kételyeit : „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem.” Jézus sebei felé menekült ott, ahová tartozott. Aztán eltelt nyolc nap, Tamás már az apostolokkal volt együtt, és Jézus újra megjelent előttük. Jézus tudta hogy mi van Tamásban és hogy idő kell neki, hogy higgyen. Ez volt Tamás kis dolgában a zárt ajtó, melyhez időre volt szüksége hogy kinyissa Jézus felé. Ezeket a zárt ajtókat ugyanis nekünk kell felé kinyitnunk, ezeken nem megy át.  Nekünk kell igent mondani, hogy újra felragyogjon kiválasztottságunk fénye, és elrejtőzhessünk az egyetlen gyógyító valóságba, a Feltámadott megdicsőült sebeibe, hiszen “az Ő sebei szereztek nekünk gyógyulás”. Milyen nagy ez a szeretet, hogy megőrzi a sebeit, ahová mindannyian beférünk, legyen bármily nagyok csalódásaink, árulásaink, bűneink…

 Nekünk is lehetőségünk van erre a nyolc napra… Időt hagy az Úr  kinyitni a mi kis zárt ajtónkat, hogy megtapasztalhassuk Isten igazságát, mely maga az irgalom. Hiszen az ő irgalmassága az igazságossága is. És ez az igazsága nem olyan mint az ember igazságossága. Háromszor adom vissza neked Ludas Matyi…. Nem, ez az ember gondolkodása, de Isten nem emberin gondolkodik. Az igazsága az, hogy irgalmas hozzánk.

Adja meg az Isten, hogy amikor a félelem zárt ajtaja, a kétely zárt ajtaja, az alkalmatlanságérzés zárt ajtaja közénk és Jézus közé áll, meneküljünk az ő értünk szerzett sebeibe, nyerjünk abban békességet és megnyugvást, hogy felfedezhessük, hogy benne van reményünk és üdvösségünk.

Krisztus feltámadt!

Jn20, 1-9.

Mennyire összekapcsolódik a karácsonyi megtestesülés a húsvéttal…  Egy a lényeg mindkettőben, mégpedig az, hogy amit Isten egyszer kimondott, az úgy is van, tartja a szavát. Emmánuel, velünk az Isten.  A Szent Három nap titkait szemléljük most végig. Tanuljunk Tőle szeretni… Láttuk  nagycsütörtököt, benne az étellé megtestesülő Mégis Szeretetet, aki minden nap velünk akar maradni ebben a misztériumban, az Oltáriszentségben.  Nagypénteken elénk tárult  az Isten, aki vállalt minden bolondságot, ő volt a Bolond Szeretet, aki feladta értünk az anyagi biztonságát, pedig volt egy jó szakmája, ács volt. Helyette élt mindenféle zsebekbe dugdosott adományokból. Láttuk hogy életét is feladta értünk a kereszten. Húsvét Vigíliáján, pedig láttuk a Gyógyító Szeretetet, aki találkozni akar velünk Galileában, ahol tűz van, ahol lelkesedés van, ahol még rajongtunk Istenért, ahol még nem kérdőjeleztünk meg felőle semmit. Láttuk milyen a “Jeruzsálem”, tele kétellyel, kudarccal, eleséssel, bűnökkel, sötétséggel, reménytelenséggel, hogy egyáltalán folytassuk-e nélküle tovább az utat, amit együtt elkezdtünk? Gyógyított a szavaival, tanítványnak nevezett minket. Akkor még volt tekintélye ennek a szónak, hogy tanítvány. A tanító mindent átadott a tanítványnak, volt megbecsülése. És ma hogy is van ez, a pedagógusainkkal? Van még tekintélyük? A kérdés ma is fenn áll: Merjük-e ott hagyni “Jeruzsálemünket”, hogy újrakezdessünk “Galileánkban”?

Ma mit tanít nekünk ezzel az evangéliummal? Nem az örök életről, az örökkévalóságról kezd tanítani. Hiszen azt időkig lehetne magyarázni, ott ahol nincs is idő… Mi folyton azon aggódunk, hogy majd ott milyen lesz? Milyen lesz a testem? Hány évesen támadok fel? Hol fogunk lakni? Mit fogunk csinálni? Nem erről kezd tanítani, ezt majd akkor megéljük. Ma arról tanít, hogy hogyan éljünk addig, hogy majd az örökkévalóságra feltámadhassunk. Az Életre Tanító Szeretet  közeledik… Az nem kétséges, hogy mindannyian fel fogunk támadni, de az nem mindegy hogy az örök életre vagy az örök kárhozatra. Ebben segít nekünk, hogy helyesen éljünk.

Mi az első amit tanít?  Arra, hogy tartsunk ki! Rögtön az evangélium legelején hangzik el: „A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt…” Nekünk mi jut eszünkbe erről, hogy a hét első napja? Nyilván a hétfők… mint Garfieldnek, hogy szeretem én a hét első napját, csak hát kezdődhetne később a reggel, vagy kezdődhetne a hét rögtön a második nappal…Sokszor van ez bennünk, hogy nincs kedvünk menni, cselekedni, mert lehet hogy még sötét van, mikor indulni kell a munkába, vagy éppen nincs csak fáradtak vagyunk, vagy hát pont egy ilyen pihentető hétvége után elindulni?! Azt tanítja mégis, hogy tartsunk ki akkor is, amikor nincs kedvünk, energiánk.

Aztán mi a következő, amit tanít? Mária Magdolna is a sírhoz ment. A sírhoz ugye nem a feltámadás öröme miatt megyünk, hanem azért hogy könnyeinket kiengedhessük, a fájdalom könnyeit. Mit látott Mária Magdolna? Azt hogy a sírbolt elől a kő el volt hengerítve. Ezzel azt tanítja, hogy lehetünk mi a magunk kis sötétségében, a kétségbeesésben, fájdalomban, kereszteket hordozva… Milyen nagy kegyelem az, ha ilyenkor legalább felsejlik szívünkben: a kő el van hengerítve.  Van mindannak a mélyén, amit megélünk, valami remény sugár… Nem nekünk kell kiizzadnunk és elhengerítenünk azt a követ onnan. A követ, mely lehetetlenné és tehetetlenné bénítja hitünket, cselekedeteinket…

Aztán a következő, amit tanít az az, hogy közösségre hív minket. Nem magányos kereszténynek kell  lennünk, cipelnünk a magunk keresztjeit. Mária Magdolna is futott a hírrel, a fájdalmával – nem találja az Urat- a tanítványokhoz. Megosztotta velük a fájdalmát, el kellett hogy mondja neki,k ami benne volt. És mi hogyan viszonyulunk ehhez? Mi cipelgetjük magunk a keresztünket, vagy megosztjuk a másikkal a gondunkat, nehézségünket? Engedjük hogy a másik hordozhassa a mi keresztünket? Vagy nem akarjuk a másikat terhelni vele? Abba belegondoltunk, hogy ez a másiknak hogyan esik? Nem rossz neki, hogy látja hogy bajunk van, és mi nem mondjuk?!  Mit gondolhat, nem azt hogy nem is szeretjük őt, hiszen nem is bízunk benne, hisz nem osztjuk meg titkunkat, hogy hordozhassa velünk? “Hordozzátok egymás terhét, így teljesítitek Krisztus törvényét.” (Gal6, 2) Ugye hogy tanulni kell a szeretetet  és nem olyan egyértelmű ez?

„Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Ki kellett mondania az aggályát, hogy nem tudja hol van Jézus, de valaki biztosan elvitte.  Elméleteket gyártunk a nehézségeinkre…. Isten megengedi ezt, hogy kibírjuk, míg letisztul a szívünk, és feltárulhat az Igazság….  Olyan ez , mint amikor nem találunk valami fontosat … és nem feltétlenül kell ehhez még idősnek sem lennünk… Tűvé tehetünk érte mindent, és jön az elmélet, hogy valaki biztosan elvette és máshova tette azt, vagy ellopta. Mint az egyszeri pap, aki a hűtőben találta meg végül a távirányítót, de addigra már mindenkire gondolt, hogy ki vitte el éppen.  Engedjük mi is másoknak az “elméleteket… hagyjuk meg ezt a gondolatát az időseknek a környezetünkben, akik nem találnak valamit, és állítják hogy valaki ellopta. Segítsük inkább azzal, hogy keressük együtt vele, hátha mégsem lopta el senki. Engedjük, hogy emberileg el tudja viselni gyengeségét… feledékenységét… szétszórtságát…

Mit láttak a sírban Mária Magdolna és a tanítványok? A sírban rend volt, összehajtogatott leplekkel. Ahol rablás történik, ott nem marad utána rend. Nemde? A betörő sem hajtogatja össze mondjuk a blúzunkat, ami alól elemelte mondjuk az oda rejtett ékszert. Majd pont élére fogja hajtogatni, sőt még ki is vasalja…Nem komikus kicsit? A sírban viszont rend volt, Jézus rendet hagyott maga után. Ezzel is tanít minket. Azt, hogy rendet hagyott számunkra. Rend van a cselekedeteiben is, hiszen a feltámadással tartotta szavát, hogy Emmánuel, velünk az Isten. Rend volt a tanítványok cselekedetei közt is. Nézzük csak! Ott van a szeretett tanítvány, János, aki a kereszt alatt is ott állt. Ő előbb ért oda a sírhoz, mint Péter, de csak benézett, nem ment be.  Nem fog bemenni egy pápa előtt! Hiszen Péterre, mint sziklára épül az egyház, ő  a pápa. Rend volt ebben is, hiszen János tudta, hogy ő „csak” egy apostol, tudta hol a helye. Rend van tehát a feltámadásban. A reménytelenséget elvette tőlünk Isten, a sötétséget, mely időről időre ránk tör nem. Így lehetünk olykor ebben a sötétségben, de jusson eszünkbe akkor, hogy a kő el van hengerítve és odabent a sírban rend van. Az Egyházban rend van. Tartsuk a “rendet”, és előbb-utóbb felragyog a feltámadás fénye… Az imádság rendjét, a szeretet törvényének rendjét… A RENDET, mely megtart minket az üdvösség útján!

Olvassuk vissza így ezt az evangéliumot, és látni fogjuk hogy mennyire a mi életünkről szól igazából, mennyire benne van az Életre Tanító Isten szeretete.

Szikrák lelkiségünkből

Szentek Közössége

Lelkiségünkben kiemelkedő helyet foglal el ez az igazság és annak gyakorlati megélése. Nem maradunk egyedül, nem vagyunk egyedül az örökkévalóságba vezető úton. Fontos, hogy belépjünk ebbe a lelki közösségbe és megnyíljunk a többiek felé. Konkrét örömeinkben és küzdelmeinkben hívjuk segítségül testvéreinket a földön élőket és a másvilágon lévőket egyaránt. Ennek a kapcsolatnak valóságosnak kell lennie. Tegyük lelkiéletünk részévé a testvérek közbenjárásának kérését. Így válik hitelessé az a törekvésünk, hogy másokat is erre buzdítsunk. „Az isteni terv titokzatos és jóságos titkából fakadóan az emberek természetfeletti kapcsolatban vannak egymással, melynek alapján egynek bűne másoknak is árt, miként egynek életszentsége a többieknek is áldást hoz. (VI. Pál Indulgentiarum doctrina 4.p.)  Ehhez hozzátartozik az is, hogy az életszentség nagyobb mértékben épít, mint ahogyan a bűn rombol.                                           

Az Eucharisztia ünneplése az imádság csúcsa és forrása, hogy életünk eucharisztikus legyen.

Semmi más célunk nincs ezen földön, minthogy Krisztus által éljünk és így Krisztushoz, a benne való élethez vezethessünk másokat. Hogyan válhatna ez valóra másként, ha nem vesszük komolyan az Ő szavait: „Aki engem eszik, én általam fog élni.” (Jn 6,57)  Közösségünk lelkiségének lényeges része az Irgalom befogadása, hogy azt továbbadhassuk a még nem tudatosított tisztulásra vágyóknak és már a tisztulás útját járó testvéreinknek. Az eucharisztikus lelkület nélkülözhetetlen ennek megvalósításához. Számunkra a Szentségi Jézus jelenléte és a Vele való táplálkozás az Irgalom kinyilatkoztatása és megvalósulása:

1. Nekünk ajándékozta magát, mielőtt még „bűnösök” voltunk. A mi küldetésünk ezért önmagunkhoz, másokhoz: előzetes irgalommal „belelátni” azt, mivé válhatunk, mivé válhat a másik, és már most így szeretni őt.

2. Megérint minket és mi megérinthetjük Őt: a lehajló irgalom – megtestesülés, elfogadás ez, ezért a mi küldetésünk önmagunkhoz/másokhoz korlátaink/ korlátaik elfogadása, mintegy lehajlás oda, ahol vagyunk, ahol vannak.

3. Odaadja magát: felemelés, gyógyítás ez, ezért a mi küldetésünk önmagunkhoz,

másokhoz az elismerő szó, mely gyógyít, felemel, kihozza az értékeinket, értékeiket.