Folytatva tegnapi gondolatunkat visszatérünk a mennyországhoz, az üdvösséghez. Tegnapi napon láthattuk, hogy miért a legnagyobb a Szeretet. Isten végtelen, mindig volt, van és lesz. Milyen furcsa rácsodálkozni, hogy sokszor mi magunk sem tudjuk meghatározni, hogy mikor kezdtünk el valakit szeretni. Az csak úgy jött, az csak úgy kialakult, s már azt vettük észre, hogy szeretjük őt. És hogy Isten valóban szerethetett-e minket, mielőtt a világot megteremtette volna? Ha ezt ember megteheti, akkor Isten is meg tudja tenni: hiszen az ifjú házasok már akkor szeretik gyermekeiket, mikor és meg sem fogantak…Isten azonban sokkal, végtelenül nagyobb az embernél, és igen, szeretett mindannyiunkat, mielőtt még a világ létezett. S szeretett minket akkor is, amikor vállalta, hogy emberré lesz, s bármi történjék is, bemutatja értünk a tökéletes engesztelő áldozatot. És történt is: gyalázatos módon megkínoztuk, megaláztuk, keresztre feszítettük, megöltük. Ezek után lehet-e még bennünk kérdés, hogy miért a legnagyobb a Szeretet? Hiszen nincs annál nagyobb szeretete senkinek, aki életét adja barátaiért: a legnagyobb szeretet a szeretetbe belehaló szeretet.
Segítő kérdések: Tudom-e mindennap életemet adni azokért, akik rám vannak bízva? Tudom-e életemet adni Istennek akkor, ott, úgy, amikor, ahol, és ahogyan kéri tőlem? Tudok-e őszintén viszontszeretni embertársaimat? Előfordult-e, hogy belefásultnak éreztem magam az életbe és nehezen tudtam megélni a krisztusi szeretetet? Ha igen, lehet, hogy itt az idő, hogy leüljek, visszatérjek az alapokhoz, amikor még gyermeki lelkülettel tudtam Jézus ölébe hajtani fejemet…
