II. HÉT – 5. NAP

„A szeretet nem tapintatlan” 1Kor13,5

Ha az emberek engednek a kísértésnek, akkor egy dologhoz nagyon tudnak érteni, ez pedig a tapintatlanság. Akár kérdéseinkkel, kíváncsiságunkkal, akár megjegyzéseinkkel tudunk tapintatlanok lenni, és el sem tudjuk képzelni, hogy mekkora romboló erővel bírhat az a másik személynél. A kíváncsiság rendszerint – egy-két példától eltekintve – nem a jóra irányul, nem azért szoktunk engedni kíváncsiságunknak, hogy segítsük a másikat, vagy magunkat, hanem pusztán információszerzési vágyból (ami eléggé beleült a mai ember szívébe-lelkébe), s esetleg még jó kis szaftos pletyka-alappá is válhat. Amikor valaki túllép kíváncsiságán és megelőzi a tapintatlanságot, akkor esélyt ad a másik embernek, hogy fokozatosan kinyíljon előtte, mint egy gyenge virág szirmai, s ezen képes épülni a szilárd bizalom. Milyen jó, hogy Isten nem tapintatlan velünk szemben. Pedig tudna olyat mondani, amin elszégyellnénk magunkat, tudna életünkben olyan tempót diktálni, amit nem biztos, hogy könnyen bevennénk…

Segítő kérdések: Szoktam-e/voltam-e tapintatlan másokkal? Megtapasztaltam-e a tapintatlanság romboló erejét? Hogy viselem, ha mások velem szemben tapintatlanok? Érzem-e Isten óvatos közeledését, és hogy sosem tapintatlan velem szemben? Tudok-e ezért hálát adni? Elbeszélgetek erről Jézussal imámban…