A „naiv” szeretetről elmélkedhetünk ezen a napon. Ezt a fajta szeretetet elsősorban az irgalmasság legmagasztosabb helyén, a gyóntatószékben tapasztalhatjuk meg. Megdöbbenhetünk azon, amikor olyan kísértés ér minket, hogy ne mondjunk el mindent a gyónáskor, ne teljes egészében tárjuk fel gyengeségeinket, elbukásainkat a gyóntató papnak. Szokták mondani: a pap az az ember a gyóntatószékben, aki mindent elhisz. A kölcsönös bizalom a legszorosabb kapcsolat ebben a helyzetben: a gyónó elhiszi, és vallja, hogy a pap Isten embereként közvetíti Isten irgalmát, s ha ő kimondja azt, hogy „…feloldozlak bűneidtől…”, akkor azok valóban fel vannak oldozva. A másik oldalról is igaz ez, ugyanis a pap feltétel nélkül elhiszi, hogy a gyónó őszintén, tiszta szívvel és szándékkal járult az irgalmasság trónusához. Ne féljünk a kísértéstől és legyünk nagyon résen: ugyanis a sátán számára az egyik legdühítőbb dolog a világon a szentgyónás. Mérhetetlen titkok és kegyelmi kiáradások színhelye lehet a gyóntatószék. Ezért nem bírja elviselni a gonosz a gyónásra való felkészülést és magát a szentgyónást. Tartsunk ki hitünkben, s ne engedjük, hogy a kísértő aláássa folytonos megtisztulásunkat. Merjünk a hétköznapokban is ilyen naiv szeretettel lenni egymás iránt, mint a szeretet, amely mindent elhisz.
Segítő kérdések: nézzem meg szentgyónásaimat: hogyan készülök rá, hogyan veszek részt benne, milyen kísértéseim szoktak lenni ezzel kapcsolatban? Hétköznapokban milyen egyéb helyzetekben lehet ezt a fajta szeretetet gyakorolni? Beszélgessek el Jézussal a szeretetről, amely mindent elhisz…
